A sárgapart
egy éve áll a ködben,
szegélye már szegényebb
mint a szél,
elmosva rég, a tűnő
nyári csipkék,
szemét a holló tél,
a fagy kicsípték,
és szélein
az értelmetlen ül.
A sárgapart nevét
megszokja tán
a szem ha lát,
a szív, ha látni kél,
és megszokja cipelni
majd a hát,
a száj majd tőle
tanul nevetést.
A sárgapart!
A vén mosolyok öble!
Sötét, kagylós
kalózok rejtik itt
az elfelejtett, tűnő nyár hevének
hullámszínét és
sziklaszirtjeit.
Itt süllyedünk
az olvadó homokba,
villám gyanánt.
Mint téli rettegés:
saját nyomunk
vezet farkasokra -
lovak vagyunk
hullámzó szélein.
(elárvult testamentumok)
I.
Az emberélet útjának felénél,
kétségtelen, egy erdő látható,
mint Arszenyev, neked
tán elmesélném,
hogy fönn, az égi inga:
ring a tó.
II.
Nincs szerda most,
örök hétfő, csütörtök:
amikor minden nehezebb,
a nemnapon
jön érted el az ördög,
fedik el arcod
könnyű őr ködök.
Nincs szerda már,
a szerda szerda volt,
cipő, mi siklik épp a jégen át,
az égi útra csúszik egy folyó
miként is lesz,
azt nem tudom tovább.
III.
Macondó. Candide ott járt,
és szegény Sir Gawain,
keress egy internetes portált,
az talán jobb lesz
mint ma én.
Humorizálni jó, és élvezettel
röhögök mások sok viselt ügyén,
az értelemhez
minden dolog hasonló,
külön világ a birtokod helyén.
IV.
Száz éve már,
hogy száll ott fenn a hattyú
és kövesednek fényes szárnyai,
amikor alszik , ő a holló,
vezérmadár vezére visszahív.
Görögország baráti,
sok az emlék.
A háborúnak vége, jól tudom,
egy könnyelmű cipőt még néha látni,
hogy csúszik el a sárga partokon.
V.
A sárga part.
Egy rosszkor jött öröklét,
mosolyog és már nem is létezik,
belém karolsz és mégis jól tudom,
hogy nem jutok a gombhoz:
csengetik.
Mindent tudok már,
feketéd
csészéje egész fekete,
repülsz, mint áttetsző anyag,
ó kéklő ég sötétlő cseppje te!
(fotó: Petra Oldeman)
