A lány román volt, először nem is értettem, mit akar. Az operánál jött szembe velem, rajtunk kívül senki sem járt az utcán. Alacsony volt és vézna, szeme sarkában már mélyültek a szarkalábak, pedig nem lehetett idősebb nálam. Horgolt sapkája alól pislogott fel rám, magányosnak tűnt.
–
Kérdezhetek
valamit? – ismételte.
–
Kérdezz – mondtam.
Zavaros
elbeszéléséből mindössze annyit tudtam kivenni, hogy nemrég
érkezett vonattal Nagyváradról, most pedig nincs hová mennie,
ezért gyűjt pénzt, hátha be tudna ülni valahová;
eddig négy lejt sikerült összekaparnia, nem tudnám én is
kisegíteni valamennyivel? A pénztárcám után nyúltam, és
vártam, mikor vágnak tarkón valamelyik sötét szögletből, de
semmi sem történt. Kivettem egy egylejest, és odanyújtottam neki.
–
Kérsz egy cigit? – kérdeztem.
Mohón
kapott a csomagból kihúzott szál után, arca felvillant a gyújtó
lángjánál. Hópelyhek telepedtek vastagon kifestett szempillájára,
majd úgy csordultak alá az arcán, akár valami üszkös
könnycseppek.
–
Köszönöm – mondta.
Rágyújtottam
én is, fújtuk egymás arcába a füstöt. Vártam, hogy
továbbinduljon, de ő csak toporgott egy helyben.
–
Messze laksz? – kérdezte aztán.
–
Messze – feleltem.
–
Veled mehetek, míg kitart a cigi?
Megszorítottam
zsebemben a teli csomagot. – Jöhetsz – mondtam.
Vadul
kavargó havazás kísért hazáig, a lépcsőház előtt felrezzent,
amikor a kulcsom után nyúltam. Alig nyitottam résnyire a kaput, ő
máris besurrant, mint egy meleg kályhát kereső macska. A lépcsőn
felfelé hallottam, ahogy piheg mögöttem.
Kinyitottam
az ajtót, de még ki sem húztam a kulcsot a zárból, ő máris a
kilincsre fonta az ujjait. A sötét előszobában a lakótársaim
cipőjére taposott.
–
Hol a fogas? – kérdezte.
–
Nem számít – mondtam.
–
Villanyt sem kapcsolsz?
–
Nem – mondtam.
–
Szégyellsz?
–
Igen.
A
vállára tettem a kezem, úgy vezettem el a szobámig. Szótlanul
dobta le kabátját a fal mellett heverő matracra. Adtam neki egy
pokrócot, én az ágyra dőltem. Meg sem várta, hogy elforduljak,
letolta a nadrágját, aztán elvackolta magát. Vastag sötétítők
rekesztették ki az utcalámpák derengését, a szoba másik végéből
nem láthattam, de éreztem, hogy néz. Csak akkor hunytuk le a
szemünket, ha nagy ritkán egy autó fényszórói belezavartak a
sötétségbe.
Nem
tudom, hogy aludtunk-e, vagy csak néztük egymást egész éjszaka.
Hajnalban felkeltem, és a matrachoz léptem. Még mindig az ágyamat
bámulta.
–
Fordulj a fal felé – mondtam, és félrehajtottam a pokrócot.
Feneke
forró volt, amint az ágyékomhoz rántottam, és térdig toltam
átnedvesedett bugyiját.
–
Te egy jó ember vagy – mondta.
Azóta
gyakran találkozom vele, ha éjszakánként egyedül sétálok a
városban. De többé nem szólít le. Még csak rám sem néz. Én
meg mindig átmegyek a másik oldalra.
(fotó: Solymosi Dóra)