Stiller Kriszta: ködforgató

(nagyvérkör)

tegnap éjjel megint elhagyott az isten
azt hazudta, azért ment el, hogy segítsen
valami feltörne tüdőmből egy szívig
üvöltenék. minek? itt süketség dívik
kettévágott nyakkal fénnyel telt a torkom
oda hullottam, hol nincs már semmi dolgom
minden könnycsepp pára, felhő lettem részben
két szárnyatlan angyal zúg a széltörésben
szépen kussolok, míg tépnek hajat, vállat
mivel ez nem mese, nem beszél az állat
kicsit még érdekes a megszokott virtus
ünnepi mulatság, hétköznapi cirkusz
íme, hölgyek, urak: megnézhetik ingyen
hová folyok lassan, hogy tűnik el minden
megszemlélhető a valóság torz mása
megnyitott mellkasom minden dobbanása
ami a szívemen, uram: nincs a számon
bár téged kereslek, magam nem találom


(ködforgató)

része vagyok múltnak, mindenféle rögnek
csak egy apró állat, amit felköhögnek
szárnyak helyett évek, az amiket bontok
falrafröcskölt élet, zsidóvörös pontok
társak közé zárva világít egy csempe
fénye olyan néma, nem tudom, hogy csend-e
démonok gőzölnek, szappaníz a számban
bőrkötés rohaszt meg, homlokomon szám van
hullámzik a padló, mások vízen járnak
egymás sötétségét oldják színvak árnyak
kifordult csuklóján órát néz az ördög
most még délelőtt van, mindjárt nagycsütörtök
reggelnek túl este, estének túl reggel
mezítláb jön krisztus, szíve helyén heggel


 (fotó: Rudolf Koppitz)

Kertész Dániel: Stiller Kriszta

Stiller Kriszta: Rózsaszirom-tépegető

(Gruppen)

Isten dugd fel a tilinkód,
kártyát adsz, de rossz a pin-kód
szar buli ez, baszd meg, sátán
ördög siklik ördög hátán
lengőajtók, szeles évszak
torkod mélyén alvadt vérszag
arcod előtt hűvös köldök
engem hívsz, de sörre költök
köcsög faszok, kretén banyák
nőt akarok, anyát. Anyát.

(Rózsaszirom-tépegető)

Egyik szirom elszáll.
Feléd hull a másik.
Csókolva is szórom:
Beléd-fulladásig.

Ilyen a zuhanás?
Holt vihar a kútban.
Nincsen fény a végén:
ott is alagút van.

Hervadt levél maradt.
Száradt, ócska száron.
Néhány szúrós tüskéd
fáradt szókba zárom.

Gyászba burkolt álmok.
Éjszín lelked: lepel.
Így óvlak régóta.
És így engedlek el.

(Piscálsz)

Jóllakott. Elfordult.
Széles háta van.
Én meg torkig laktam
jégbezárt tavam.

Olvadást ígértél.
Az is nulla volt.
Másra mindig fény jut.
Rám meg hull-a-folt.

Ők a mennyet élik -
én a golgotát.
Még csalit sem kaptam.
Ő csak horgot ád.

Megunták előttem.
De én is. Te nem.
Fárassz már mást, és a-
...Kaszd meg istenem.

(fotó: Man Ray)

Stiller Kriszta: Diabetes Mellitus

Vonatablak, szürkület: ilyenkor kezdenek tükröződni az üvegen a könyvborítók. A nappali monoton vágtatás és az éjszakai álomvilág közötti átmenetben a zakatolás ritmusa mondókává szelídül, úgy valahogy, mint a kötelező szalámis vacsora (ha nem eszed meg, nem kapsz csokit, ne morzsálj mindent össze, a szalvéta nem csak dísznek van, kislányom) az esti mese félórájává. A szigorú bajszú ember a borítón mintha arra biztatna, hogy várjak türelmesen.

De hogyan legyen egy ötéves nyugodt, amikor nincs itt a mama, aki tudja, hogy az erdőkben tündérek élnek, és minden este mesél is róluk? A felnőttek azt sem hiszik el, hogy az állatok beszélni tudnak. Anyu könyveiben mindig olyan furcsa történetek vannak. Mintha varázslók beszélgetnének titkos nyelven. Egyszer az egyikbe bele is rajzoltam, ahogy varázsolnak, és kivittem az erdőbe, hátha tündérré változtatnak. Akkor sírt, és haragudott is, biztos, mert nem akarta, hogy tündér legyek. Pedig ott volt a kistestvérem, akinek azt énekelte, hogy álmodj kisbaba, tündérkém. Ha valaki könnyezik, egy szivárványon keresztül lát mindent, még akkor is, ha kint sötétedik, és piszkos a vonat ablaka. Nem értettem, hogy miért kell apuhoz utazni.

Amikor régen mindig kisétáltunk az állomásra, ahol már ott várt katonaruhában, muszáj volt megállni, hogy beszélgessek a bokrokkal, anyu nógatott, hogy iparkodjak. Apu úgysem vett fagyit, mert nem akarta, hogy megfájduljon a torkom, csak a Lajos bácsitól kaptam, mert azt mondta, hogy ettől növök majd nagyra, és olyan szép leszek, mint az édesanyám. Lajos bácsi sokszor átjött, amikor anyu szomorú volt, hogy sokáig beszélgessenek. Olyankor mindig hozott fagyit. Dobozosat. Tudtam, hogy már elég nagylány vagyok, és a fagylaltot nem szabad elárulni senkinek, mert elvisz a mumus.

Mumus soha nem szerepelt a mesékben, ez már a valóság volt, amit nem szerettem.
Iszonyúan féltem tőle. Csak amikor apu aggódott értünk, akkor mondtam el, hogy a Lajos bácsi minden este jön, és vigyáz ránk, de fagyit nem vett, nehogy megbetegedjek. Húsz év múlva, amikor a szokásos szombat esti házibuliban – ebben az alkohol is közrejátszott – egy hányás után sírógörcsöt kaptam, nem a szivárványszínű mesevilágot láttam, hanem apám hamuszürke arcát. Apám márványarcát. Apám hullámokban jéggé dermedő arcát. Nagyon sokáig voltam mamánál, majdnem annyi ideig, amíg gipsz volt a kezemen, de nem haragudtam apura, amiért ledobott. Csak Lajos bácsira, amiért nem vett több fagyit.

Mama mesélte, hogy apu nagyon fáradt volt, és örültem a szomszéd néninek, mert ő is hisz a mesékben. Varázsló volt, vagy tündér? Ki tudja már? Szép, dallamos igéket mondott. Vércsoportvizsgálat, gyerektartás. Én a sosem hallott szavak miatt borzongtam a gyönyörűségtől. Mi lehet szebb annál, mint ha egy gyermeket a tündérek tartanak?

Nagypapa még hatdarabos filctollat is vett, hogy a gipszemre varázslókat rajzolgassak. Csak fagyit nem, amilyent Lajos bácsi hozott, mert mindig rosszul lettem tőle. Ugyanolyan rosszul, mint amikor hiába jött a szivárvány, mégsem láttam meg a mocskos ablakon át az elsuhanó erdőt, ahol tündérek és beszélő állatok élnek. Csak anyu monoton hangja volt velem, ahogy olvasni kezdte azt a könyvet, amit a bajuszos, mosolygó szemű ember írt. Anyu nem volt a mama, éreztem; csak azt szeretné, hogy aludjak. De én tudtam: létezik a négyszögletű kerek erdő, verset író, beszélő állatokkal és tündérekkel. Hiszen többször is elcsuklott a hangja, és sírt.

(fotó: Feith Bálint)

Stiller Kriszta: Búcsú

Búcsú

Bukott szentként velem sápad el a Hold.
Kődermedt utamra egy glóriát levet.
Vakon, csillagnémán reszket kint az éj.
Lelkem alvó mélyén is ilyen csend lehet.

Nem mozdulok már, a testem rongycsomó.
Az idő megint kóbor cigányként cipel.
S mint terhes nőkben a halott embriók,
úgy vérzik a szívem, és pont úgy nyugszik el.

Succina Pectoris

Dísz vagyok csak, fakó fényű.
Nem vágytad, hogy több legyek.
Úgy zártalak magamba, mint
borostyán a döglegyet.

Isten most egy dühös hóhér.
Minden szava égzene.
Hozzád csiszol, hogy örökre
mi legyünk az ékszere.

Felakasztva, láncrafűzve,
még egy végsőt rugdosok,
s elnyugszunk a Föld szívén, mint
árokban a gyilkosok.

Századik vers a szerelemről

Kint szerdai szél szava szisszen.
Árnyékban a fényteli termek.
Rád várva de messze az ablak.
Én állok, a fák menetelnek.

Tél köss neki holdlila sálat,
utcákon a jég citerázik.
Éj lágyan ölelve borítsd be
felhőtakaródba, ha fázik.

Nem tartozom ennyi sikolynak.
Széttépve a tegnapi számla.
Én vérzek - a fák feje gézben,
és hópuha csend ül a számra.

(fotó: Gottfried Helnwein)

Stiller Kriszta: Inferno

Inferno

Érted buktam mélyre. (Talán észrevetted.)
Alattad az élet. Minden más feletted.
Ördög vagyok, akit elvesztett a pokla.
Vízhideg szemekben bújok meg napokra.

Elhagyott a remény. Vajon hol talál ma?
Leszakadt hidamnak ócskavas az álma.
Késsé vált a lelked, holnap virradóra
rozsdás, nyugvó vérrel regényt metsz a tóra.

Át a túlsó partra szűk, híg fény a járda.
Elfelejtett út ez: istenfiú-járta.
Szavak tengerében szép, rövid a semmi,
hogy ne tudjak mást, csak hozzád visszamenni.

Játszótér

Tavasz lett. Születtem. Harminc fok a lázad.
Egyszer fényfiút is adni fog a század.
A huszadik. Gondolatként is ennyire támad.
Én meg quattrocento, s elszöktem utánad.
Most meg anyaszobor. Macskaszar, homokvár.
Nem játszanék tovább, de a lábnyomod vár.
Anyu, te vagy minden. Fény az őrtoronyban.
Ugyanúgy vérzek, mint dezertőr koromban.
Zsebedben halmokban fehérlik a szappan.
Senki sem tisztíthat tőled igazabban.
Háromszög az isten. Csupa szem a hátad.
Késpenge az arcom, míg nézem a szádat.
Hányszor röppent el szó, hányszor ment el ének.
Puha a kezed, mint doktor Mengelének.
Kohósalaklány. Legyen fair a minta.
A legkorhadtabb ágra került fel a hinta.
S meglököd a lányod. Ennyit bírsz, ha nyüstöl.
Anyu, én már szállok...Te meg sírsz a füsttől.

(fotó: Gottfried Helnwein)