Jónás Tamás: Vérveszteség

(Ebeknek)

1.
Elég elegem van. Eleganciám.
El-elmerengek még, mi kék a cián.
Meghat a hatása, mellékes, de hat.
Hány karátos az az arany öntudat?

2.
Apu fácánt fogott, ügyetlenkedett.
Segíthettem volna, hat éves gyerek.
Nemesebb volt nézni, büszke atya lett.
Azért a fácánból, este, nem evett.

3.
El akartam titkolni első sikerem.
Nem sikerült, nem maradt első soha sem.
Második sikernek nem örül, ki vad.
Veszíteni akarok minél hamarabb.

(Vérveszteség)

Ketté szakadt harisnyában
Bármi van is örök nyár van
Széle foszlott blúz alatt
Sivatagi táj marad
Védheted magad szavakkal
Támadással mit sem ér
Bibliai baj a bajban
Hasadhoz tenyér ha ér
Hiába szelíd a kockás
terítőre rendezett táj
Mit is tehet egy hegyomlás
Vagy az aki az alatt áll
Persze semmi panasz férfi
száját szitok el nem hagyja
Elég ha guggol és nézi
mi erős a gyenge hangya

(Jónás Tamás verselte két sóhaj találkozásáról)

mint kettő szürke fémpénz amit két fiatal kislány
elgurít a város széli agyonkopott járdán
és megütköznek szétpattannak eltűnnek a fűben
figyeltem rád sóhajtottam nem lehetett hűbben
nem feleltél elfordultál szemedben a villany
leoltódott és azóta sötétlila kínban
tapogatok falat ajtót körtét szádat számat
mi az ami ilyen csendben és melegen támad?
szél vagy vihar üresedés hétvége vagy féltés?
nincsen válasz olyankor mikor nincs igaz kérdés
letérdeltem fejet hajtva bőröm kezdett látni
éreztem hogy érzed te is: megtörténhet bármi
balesetünk véletlen volt majdnem belehaltunk
egy időben egy szájba s egy szívvel sóhajtottunk

 (illusztrálta Ivácson András Áron)

Noszlopi Botond: A pusztulás szigete

(Egyfajta panasz)

Reggel beveted az ágyam,

még meleg, közben vacogva öltözöm.

Valami szobanövénnyé váltam,

tán kaktusszá, s te a kéretlen öntözőm

lettél. Elviszed a szennyesemet,

hogy mint patyolat és élre vasaltan

kapjam másnap, mikor légiesen

behozod a napi teendőimet szavalva.

Ételt készítesz, s amíg a tápot

magamba szívom, buzgón porszívózol.

Attól a naptól, hogy megismertelek,

a rend szigora mérgez. Az átláthatatlan rendé,

mely idegen, bénít engem, káosztalant,

s cserében fölém emel téged.

Nem tudom pontosan, miként történhetett,

az őrszem elaludt tán, vagy megszökött.

És Domina győzött, és Domina boldog,

hisz bizarr gyönyört kínál fölöttem

e helyzet: szent teljhatalmat.

Tény, hogy mára már gondoskodni magamról

nem tudok, és belepusztulnék, ha nem lenne,

aki kicseréli alattam néha a földet, de ne vedd

hálátlanságnak, hogy még lázadok ellene.

Este megveted az ágyunk,

összebújsz velem, belepirul a szobafény.

Lehetne szebb, valami közös álmunk,

lehetne összehangoltabb az elménk.

Milyen különös ez a fajta szerelem,

s ezek a megjátszott, kellemetlen hadak’.

Még le sem hunyom a szemem és elárulsz,

és le sem hunyod, és elárultalak.

(A pusztulás szigete)

Negyed évszázada önmagam

enyésző vadhúsába zárva

élek e szigeten, s körülvesz

kihamvadt szerelmek nagy árka.

Benne sósav gyűrűzik mélán,

s miként a múltból régi arcok,

e zöldes léből néznek énrám

elfojtott vágyak és kudarcok.

Úgy átlépném, feledve mindet –

gondolom, míg dermedten állok:

burján-inak lábamra nőttek,

mert túl széles és mély az árok.

S e sötét mélység vonzza őket,

szagom erős szag, szinte kábít.

A távolból hozzám repülnek,

s ölelnek végső ájulásig.

(illusztrálta: Ivácson András Áron)

Ivácson András Áron grafikái I.

Szalma Réka: t°C

(Valaki más)

1.

Valaki mást megszeretnek,
ölelgetik valahol.
Az én utcámban krumplit esznek,
melléje húst pedig sehol.

Valaki más helyettem ír

világrázó rendeket,

minden polcod nyikorogva

terhe alatt megremeg.

Valaki dunyhába fekszik,

míg járok mérföldeket,

ugyanúgy talált meg ő is,

ahogy elvesztettelek.

Ha valaki megszeretne

téged ahogy kellene,

olyan messze mennél tőle,

mint Istentől Mengele.

2.

Nem te vagy már, valaki más

nemzette utódaid,

te csak nézed, hogy a fiad

más húsából jóllakik.

3.

Valakinek verset írnak,
versek ezreit neki.
Az én lírám oly magányos,
még anyám is megveti. 

(t°C)

Volt egy oly szegény kedvesem,

vagyona vagy ezer számla,

de ha hozzá jártam télen,

olyan meleg termett nála,

mintha bárányt nyúzna éjjel,

s mindig nyakig betakarna

a bőrével, és ha még egy

fokkal vágytam magasabbra,

- még ha el is fogyott a fa -

mindenét a kemencébe

beledobta, s jót akarva,

szerelmünk is rávetette.

(Ivácson András Áron illusztrálta)

Ivácson András Áron: Svarte trær, skyer I