Nem egy ócska kurva vagy. Ez volt az első gondolata aznap reggel is, amikor a férfi öklendezése felébresztette. Első pillantása a gyerekekre esett, nem riadtak-e fel, ilyen korán nem bírta volna elviselni a nyűgölődésüket. A kisebbik, a még csak szopós Kinga közvetlenül az arca előtt pihegett, a lábánál bátyja, Gáborka aludta az ötévesek igaz álmát. Krákogás hallatszott kintről, amit a torokban megakadó nyögések váltottak fel, ez is csak az ujját ledugva tudja kiadni magából, gondolta. Módszeresen bontogatni kezdte alváskor felvett testtartását, óvatosan húzta vissza a térdét Gáborka dereka alól, nehogy a hátára forduló kisfiú megébredjen, aztán felemelte alkarján nyugvó fejét, és felkönyökölt. Duzzadt mellei súlyosan buggyantak elő kigombolt blúzából, a vécéből beeső fénysáv a lepedőn megkeményedett, sárgás foltokat fedett fel. A kínlódás hangjaiba köpködés, harákolás vegyült, aztán megkönnyebbült sóhajtások hallatszottak. Kinga nyöszörögni kezdett, mire bátyja is felmordult fektében. Hamar ölébe kapta a kislányt, és mielőtt az teleszívhatta volna tüdejét a bömböléshez szükséges levegővel, benyomta mellbimbóját a szájába. A vécében kínlódó férfi elcsendesedett, Gáborka is visszaaludt; nem hallatszott egyéb, csak Kinga félálomban nyelt, cuppogó kortyai.
A megkönnyebbült férfi belépett a hálókamrába.
– Nesze – nyújtotta feléje a kezét, közben a kisbaba arcára folyó mellet bámulta. – Pamela, azt akarom kérdezni, hogy lehetne-e most?
Elvette az aprópénzt, megrázta a fejét.
– Akkor később visszajövök, majd ha a porontyok is felkeltek – lépett ki az ajtónyílásból a férfi. Tenyerét a falon csattogtatva ment végig a kinti termen, majd bevágta maga után az ajtót.
Gáborka elpityeredett, felriasztva a húgát, aki szintén rákezdte. Pamela a vállánál fogva megrázta a kisfiút, nyakon vágta, és kikergette a hálókamrából.
– Menj, mosakodj meg, attól lecsillapodsz!
Negyedméterenként átlyuggatott cső húzódott a vályúszerű vizelde fölött, szünet nélkül, vékony sugarakban folyt belőle a víz. Gáborka egyik ilyen erecske alatt mosta meg a kezét, az arcának is neki akart fogni, amikor nyílt az ajtó. Elnyűtt arcú férfi állt meg a kisfiú mellett, kigombolta a nadrágját, és homlokával a falnak támaszkodva könnyített magán, majd miközben visszacsatolta a nadrágszíját, odaszólt:
– Anyád most ráér-e?
Gáborka a szájába dugta a hüvelykjét, jelezvén, hogy a húga szopik. A férfi aprópénzt adott neki.
– Ezt add oda anyádnak, s szólj neki, hogy kerestem.
Pamela visszafektette az anyatejtől elszenderült kislányt, majd csupasz mellel kilépett a közvécébe. Megnedvesítette elkínzott bimbóit, jól esett a hideg víz érintése, visszagombolkozott.
– Hol a pénz? – kérdezte.
Elvette Gáborkától az aprót, aztán elküldte a felmosórongyokért és a vödörért.
Mivel a felmosórudat valaki ellopta, térdelve, ronggyal törülték fel a padlócsempét. Ketten dolgoztak, így rövidebb ideig tartották fel a vizelde forgalmát. Pamela széles köröket írt le rongyával, Gáborka nem tudta tartani vele a ritmust, hiába szidta az anyja, gyakran megállt, és a víztől kivörösödött kézfejét dörzsölgetve nyafogott.
Éppen a rongyokat öblítették, amikor nyílt az ajtó. Pamela feltörülte a bakancsok nyomát, majd a kamrába vitte a rongyokat és a vedret.
– Menj játszani! – taszította ki Gáborkát az ajtón. – De ne kéregess! – kiáltotta utána jó hangosan, hogy az arra járók is meghallják.
A bakancsos férfi fizetett.
– Pamikám, most szabad vagy-e?
Bekísérte a férfit a hálókamrába, óvatosan felemelte, és az ágy végébe fektette Kingát.
– Aztán nekem nehogy bőgni kezdjen – mondta a férfi.
– Ha maga csendben lesz, ő sem ébred fel. Kicsit akar, vagy nagyot?
– Nagyot.
– Akkor meg ne nagyon nyújtózkodjon, nehogy lerúgja a leánykát az ágyról.
●
Azt mesélték neki, nagyváros, Pamela viszont alig látott belőle valamit az aluljárón kívül. Eljött otthonról, azt hallotta, rengeteg itt a lehetőség a magafajtának. Arra nem számított, hogy minden egyes pályaudvar-zug, szökőkútkáva, utcasarok foglalt lesz már, illetve arra sem, hogy a szeméttárolók java részét társtulajdonost nem tűrő gazdák birtokolják.
Hosszas csavargás után bukkant rá az elhagyatott teremre. Az aluljáró egyik félreeső szögletében volt a bejárata, jóformán nem is látszott a félhomályban; hogy minek építették a kongó helyiségbe azt a vályút, nem tudta eldönteni, talán anyagot kevertek benne az aluljárón dolgozó munkások, vagy az építkezés ideje alatt ide jártak vizelni. Szerzett egy egérrágta szivacsmatracot, kibélelte vele a keskeny cementmedencét, maga a helyiség nem volt hideg, a közelben futottak a pályaudvart fűtő csövek. Egyedül arra kellett ügyelnie, hogy észrevétlenül surranjon ki-be, nehogy valaki szemet vessen a kényelmes lakhelyre, netán kedve támadjon kihasználni az ő védtelenségét.
Amikor először megpillantotta az aluljáró falának támasztott fémkereteket, azt hitte, biztosan újra akarják vakolni a falat meg a mennyezetet, és ehhez építenek állványt. De a kereteket úgy állították fel, hogy a fallal együtt szabályos négyszöget formázzanak, majd üvegtáblákat és ajtót illesztettek beléjük. Az így elkerített területen linóleumot terítettek le, a fémkeretekhez mellmagasságban keskeny falapokat rögzítettek, a falba polcokat csavaroztak, eléjük széles pult került. Végül a bárszékeket meg az italkészletet is behordták, és kezdődhetett az éjjel-nappal tartó üzemelés.
Olcsó szeszt, gyors berúgást keresők törzshelyévé vált az aluljáróbéli talponálló, csúcsidőben annyian voltak, hogy még kint, az üveglapoknak támaszkodva is italoztak. Pamela megkétszerezett óvatossággal közlekedett, pedig nem sok félnivalója volt a vendégektől.
Véletlenül fedezték fel a búvóhelyét. Az első napokban feljártak a közeli parkba, ott keresztelgették a betonpadokat és a növényzetet, egyszer azonban valaki az alig kivehető ajtónyílást választotta a felszínre vezető lépcső helyett. Pamela arra ébredt, hogy meleg folyadék csorog a falra, onnan pedig az ő ruhájára és a matracra permeteződik.
Ez után már nem lehetett leszoktatni a kocsma vendégeit, hogy ne ott végezzék el a dolgukat. Körülbelül egy hétig tartott a falak mellé, a padlóra vizelés, amikor a kocsmatulajdonos felkereste Pamelát, és bejelentette, vécévé alakítja a helyiséget, de amennyiben vállalja a terem takarítását, maradhat a másik, jóval szűkebb szobában, és a vizelde használati díját is megtarthatja, csak némi tisztítószert kell vásárolnia.
Lecsempézték a falakat és a padlót, feljavították a villanyvezetéket, meszeltek, ajtót állítottak a nyílásba, a kocsmatulajdonos ágyat és széket hozatott Pamelának. Többé az orrát sem dugta ki a felszínre, ami ennivalóra szüksége volt, megvásárolta az aluljáróban működő vegyesboltban. Reggelente felmosta a csempét, aztán egész nap a széken üldögélt vagy az ágyon hevert, begyűjtötte az aprópénzt, és jókat kuncogott a részegek gajdolásain, félresikerült udvarlásain. Amúgy rendesen viselkedtek vele, a tulajdonos kikötötte, hogy csak azt szolgálja ki, aki nem piszkoskodik a vécéslánnyal.
Egy keddi hajnalon történt meg először. Ilyenkor, a hétvégét követő napokon jóval kevesebben ültek a kocsmában, hajnalra pedig csak néhányan maradtak, alig félóránként lépett be valaki a vécébe.
A legtisztességesebbnek tűnt mindközül, még csak hozzá sem szólt. Mindig többet adott a szabott használati díjnál, a visszajárót sosem vette el. Azon a hajnalon is papírpénzt húzott elő a zsebéből, hogy milyen címletűt, az álmából felvert Pamela nem látta tisztán. Csak miután kipislogta szeméből az ébredés homályát, vette észre, hogy a használati díj húszszorosát tartja a kezében.
– Ebből nem tudok visszaadni. Majd legközelebb ezt is kifizeti.
– Hagyd csak.
– Ez túl sok.
– Nem sok.
Végül is semmi rossz nincs abban, ha egy kicsit megszaporítom a keresetem, nyugtatgatta magát, miután végeztek. A férfi nem fog hallgatni a kalandjáról, ebben biztos volt; tudta, ezután jóval ritkábban kell majd visszajárót adnia.
Kétféle szolgáltatásban egyezett meg hallgatólagosan a kocsma vendégeivel: kicsiben és nagyban. Mivel nem került sokkal többe, legtöbben a nagyot választották, de akadtak olyanok is, akik siettek, vagy egyszerűen szégyenlősek voltak – ezekhez a kicsi illett inkább.
A sok nagy hozadéka lett aztán Gáborka. (Hiába, egyesek részegen annyira elzsibbadnak, hogy azt sem érzik, amikor végeznek, csak dolgozzák hátulról az ember lányát, mint a dugattyú.) A vécéből nyíló kamrában, a saját és a vendégek izzadságától savanyú lepedőn pottyantotta ki. Nem izgatta különösebben a lába között üvöltő véres hústömeg, egyedül annak örvendett, hogy végre ismét dolgozhat nagyban, nem csak a kicsiből és a vécéhasználatból beszivárgó keresetből kell megélnie. Az eszébe sem jutott, hogy a többletet az újszülöttre kell majd fordítania.
A csavargógyerekek hamar önállósulnak. Nem történt ez másként Gáborkával sem, amint megtanult járni és valamennyire beszélni, anyja gyakran kikergette a vécéből. Míg pólyás volt, nem zavarta a vendégeket, de mihelyt eleredt a nyelve, sokan feszélyezve érezték magukat.
Hároméves lehetett Gáborka, amikor egyik nap csokoládétól maszatosan tért haza. Ez nem számított újdonságnak, a kocsma vendégei gyakran kedveskedtek neki kisebb édességekkel.
– Egy tiszta bácsi vette nekem – mondta anyjának.
– Tiszta bácsi?
– Aki nem iszik. Csak úgy erre jár.
– És hívott, hogy menj vele valahova?
– Nem.
– És fogott meg valahol?
– Csak a fejemet simogatta meg.
– Ezentúl nem veszel el tőle semmit.
– Mért?
– Mert rosszat akar csinálni neked.
– Mit?
– El akar rabolni. Vigyázz mindenkivel, akit nem ismersz.
Másnap Gáborka a megszokottnál hamarabb, egy fekete öltönyös férfi kezét fogva tért haza. Pamela szerencsére csak egy kicsi dolgot végzett éppen, így fia beléptére gyorsan összeszedhette magát, vendégét pedig elküldte azzal, hogy este, de legkésőbb holnap befejezik.
– Tőle kaptam tegnap csokit – mutatta be Gáborka a férfit.
– Takarodjál vissza játszani! – kiáltotta Pamela, miközben megigazgatta a ruháját. – Maga meg mit akar?
Magas volt, Pamelával egykorú lehetett, úgy huszonhárom-huszonnégy éves. Szerényen összekulcsolta a kezeit, vékonykeretes szemüvege mögül Pamelára hunyorgott.
– Csak azt szeretném mondani, hogy nem helyes, ha egy ilyen kicsi gyermek koldul.
Kicsapódott a vécé ajtaja, az egyik törzsvendég tántorodott be rajta. Észrevette a fiút, elvigyorodott.
– Miféle udvarlód van, Pamcsa? – Majd cinkosan a fiúhoz: – Nagyot kérjél, az az igazi.
A fiú igazított egyet a szemüvegén, majd hosszú léptekkel kisietett a vécéből.
Este Pamela elővette Gáborkát, elszedte az összekoldult aprópénzt, melyet állítólag biciklire gyűjtögetett egy, az ágy alá rejtett margarinosdobozban (bolond gyermek, hol akarsz itt az aluljáróban biciklizni?), és megtiltotta neki a kéregetést, még az kell, hogy a nyakukra hozza a rendőrséget.
Egy hétre rá ismét megjelent a fekete öltöny és a vékonykeretes szemüveg, attól fogva pedig nap-nap után eljött. Ő az ajtó melletti széken ülve úgy tett, mintha nem ismerné fel a szelíden mosolygó fiút, aki távozáskor Pamela megkönnyebbülésére mindig pontos pénzt adott. Ahogy Gáborka mondta, ez az ember tényleg tiszta volt, nem tudta elképzelni vele sem a kicsit, sem a nagyot a sok kocsmatöltelék után. A törzsvendégek lassacskán megjegyezték az arcát, és úgy kezdték emlegetni, mint a vécéslány udvarlóját.
Aztán a fiú egyszer mégis megszólította.
– Mostanában errefelé van dolgom – mondta.
– Látom.
– De tényleg.
– Elhiszem. Csak a fiamat hagyja békén.
– Nem találkoztam vele azóta.
– Maradjon is úgy.
– Én csak szeretem a gyerekeket, ennyi az egész.
– Az én fiamat ne szeresse.
Egyik este Gáborka nápolyszeletet rágcsálva tért haza. Azt mondta, a kocsmában adta neki valaki, Pamelának csak lefekvés előtt jutott eszébe, hogy megkérdezze, kitől is kapta.
– A tiszta bácsitól.
Résnyire nyitotta az ajtót, kilesett. Egyből kiszúrta a koszos üvegtáblák mögött poharazgató fiút, aki magányosan könyökölt egy sarokban, és szemlátomást tudatában volt, hogy mindenki róla pusmog.
Lefektette Gáborkát, a kisfiú szerencsére akkor még mélyalvó volt, nem ébredt fel az ajtó csapódásaira. Valahányszor belépett valaki a vécébe, Pamela rémülten kapta fel a fejét, attól félt, előbb-utóbb ő is odaáll a vizelde elé, ki tudja, milyen állapotban, és kifelé, szokásával ellentétben papírpénzzel fog fizetni, visszajárót pedig nem kér.
Aznap este sem kicsit, sem nagyot nem igényeltek a vendégek, így Pamela rövidesen visszavonult a székről, arrább lökdöste álmában szétterpeszkedett fiát, és ledőlt az ágyra.
Bor és olcsó pálinka összekeveredett bűze térítette magához, mely az arca előtt lihegő szájból áradt.
– Kérem, ne haragudjon. – A szemüveg lencséin fény játszott.
Pamela először fel akart kiáltani, de eszébe jutott a mellette alvó Gáborka.
– Mit akar? – suttogta dühösen.
– Egy kis baleset történt. Ha kérhetnék egy felmosórongyot…
Hányástócsa virított a padlócsempén, Pamela felkelt, és nekilátott, hogy feltakarítsa.
– Engedje meg kérem, hogy én csináljam – mondta a fiú.
Pamela csak nehezen tudta elhárítani a kezeit, a fiú lassan felhagyott a próbálkozással, leült az ajtó melletti székre, és kiadott magából még egy adagot.
– Ne haragudjon, igazán sajnálom – nyögte.
Furcsának, idegennek érezte a helyzetet, pedig nem ez volt az első alkalom, hogy fel kellett mosnia valaki gyomortartalmát. Megmártotta, kicsavarta, visszatekerte a felmosórúdra a rongyot, és akkor hirtelen rádöbbent, hogy őt még sosem magázták.
A szék elé ért a felmosóval, odaszólt az összegörnyedt fiúnak, hogy emelje fel a lábait.
– Tényleg sajnálom – kapta fel a fejét a fiú.
– Megesik.
– Nem nagyon szoktam inni.
– Azt látom.
A fiú feltápászkodott a székről, odalépett a vizeldéhez, a vízsugár alá tartotta a markát, megmosta az arcát, aztán el akart indulni, de a második-harmadik lépésnél nekiesett a falnak. Pamela belekarolt és vezetni kezdte.
– Tudok járni, köszönöm.
– Persze.
– Ez nem az ajtó.
– Dőljön le. Óvatosan, nehogy felébressze a fiamat.
– Ügyes gyerek.
– Az.
– Maguk itt laknak, ugye? A mellékhelyiség mellékhelyiségében.
– Igen.
– És mondja, nem zavarják a részegek?
– Van függönyünk, ha kell – mondta, és kifeszítette a nyílást csak félig elfedő pokrócot.
Vetkőzni kezdett.
– Amúgy mit jelent a kis és nagy dolog?
– Semmit. Legyen csendben.
Óvatos mozdulatok, elfojtott, csak a testben végigvibráló nyögések, kiáltások. Hát mégis van nagyobb dolog a nagy dolognál! Tenyerüket egymás szájára tapasztva vonaglottak, nehogy felébresszék a mellettük alvó kisfiút.
●
Pamela a lába mellől felharsanó kiáltásra riadt fel:
– Megint lepisiltél, te büdös!
Hiába ugrott fel a lehető leggyorsabban, nem tudta megakadályozni Gáborkát, hogy bele ne öklözzön húga kezeslábasba bújtatott testébe. Magához szorította a felsíró kislányt, anyatejbe próbálta fojtani a bömbölését, közben szabad kezével nyakon akarta vágni Gáborkát, vagy legalább a fülét meghúzni, de a kisfiú már lecsusszant az ágyról.
Kinga születésével mutatkoztak meg igazán az egyszemélyes ágy hátrányai, a szűk kamrában ennél szélesebb nem fért volna el. Ennek leginkább Gáborka látta kárát, gyakran ébredt húga vizelettócsájában, de mégsem ez volt a szikra, amelytől teljesen elvadult.
Az egész azzal kezdődött, hogy Gáborkát az ölébe ültette egyik törzsvendég. A kisfiú édesség reményében fürkészte a borostás arcot, miközben a férfi az előtte álló hamis töményt kortyolgatta. Gáborkát egészen megbabonázta a meghatározhatatlan színű, félig átlátszó folyadék ringása, és nem törődött azzal, hogy meztelen combjára kérges tenyér csúszik. (Az aluljáróban télen-nyáron tikkasztó hőség volt, egy piszkos bugyin kívül egyebet nem viselt.) Csak akkor szisszent fel, amikor a vastag körmök a bőrébe csíptek.
– Bizony, bizony, ügyes gyerek vagy te – dörmögte a férfi egyre fennebb haladva a combján. – Ez mondjuk nem is csoda, anyukád is nagyon ügyes. És nagyon szép. Főleg itt – csúsztatta be kezét az elnyűtt pamutbugyiba.
Gáborka felsikoltott, le akart ugrani a férfi öléből, de az nem eresztette, durván magához szorította, csiklandozni kezdte. Az egész kocsma őket figyelte, harsányan röhögtek.
– Mint a pengős malac, úgy visít! – kiáltotta a pultos.
– Fogja be a száját! – hallatszott valahonnan.
A társaság nagy része elnémult, csak azok röhicséltek tovább, akik nem hallották a közbeszólást, aztán ők is észrevették magukat, és a többiekkel együtt elkezdték keresni a hang forrását. A pult közelében ülő ballonkabátos, hosszú hajú férfi kakukktojásként rítt ki a tömegből. Egy emberként szökött fel a vendégsereg, a kint állók is bennebb nyomultak.
A ballonkabátos felállt a székéről:
– Engedje el azt a gyermeket.
A Gáborkát fogva tartó szorítás fellazult, a kisfiú leugrott a férfi öléből, és a kijárat felé szaladt, kijutni azonban nem tudott, útját állta a kint várakozók fala.
– Hozzám! – mondta foghegyről a ballonkabátos. Gáborka a földet söprő kabát mellé húzódott, megmarkolta az oldalán lógó övet, és szájtátva felnézett – még sosem látott hosszú hajú férfit.
– Ugye tudja, hogy az ilyesmiért hány év jár? – kérdezte a ballonkabátos a Gáborkát csipkedő férfitől.
– Nem.
– Erőltesse meg az agyát, és tartsa otthon a kezét. – Majd a kijárat felé fordult. – Félre! – Az ajtóban állók sunyítva engedtek utat.
Egyenesen a közvécébe vezette az övét szorongató kisfiút. Pamela lábából kifutott az erő, amikor megpillantotta a nyomozókülsejű férfit.
– Menj be a szobába – taszította el finoman maga mellől a gyermeket.
Pamela most már csak arra várt, hogy a ballonkabát valamelyik zsebéből előkerüljön az igazolvány, netán egy pisztolytáska is felvillanjon. A férfi, karjait mellén összefonva nekitámaszkodott a bejárati ajtónak, mintegy jelezve, hogy négyszemközt óhajt beszélni, és hogy a vécé használata addig szünetel, ameddig ő szükségesnek tartja.
–Kérem, üljön vissza a székére.
Pamelát annyira meglepte ez a szabatosság, hogy fel sem fogta, amit hallott.
– Azt mondtam, üljön le – ismételte a férfi, és a székre mutatott. Pamela buzgón teljesítette a parancsot.
Valaki benyitott, de a ballonkabátos akkora erővel tartotta hátát az ajtónak, hogy kint azonnal felhagytak a próbálkozással.
– Ezek egytől-egyig gazemberek. Egyiket úgy kellett leszednem a fiáról. De ez nem fontos, nem miatta jöttem. A lánya hol van?
– A szobában alszik.
– Nem jó hely ez – nézett körül a férfi –, különösen ilyen kicsi gyerekeknek.
Most elveszik mind a kettőt, gondolta Pamela, és megrendült: nem gyermekei elvesztésének lehetősége keserítette el, hanem inkább az, hogy rá, mint gondatlan anyára, valószínűleg börtön vár. Végül is ez a budi sem jobb, vigasztalta magát, ide is be van zárva, nem is emlékszik már, hány éve nem járt fel az aluljáróból.
– Álljon csak fel – mondta, és feléje nyújtotta a kezét. Pamela várta a húsát összepréselő ujjak okozta fájdalmat, a férfi viszont nem őt, hanem a támlát markolta meg, és hátsó lábaira állítva, beékelte a széket az ajtó kilincse alá.
Most fog nekem esni, gondolta Pamela.
A férfi a vizeldéhez lépett, félrehajtotta kabátja szárnyait, és kigombolta a sliccét.
– Jöjjön csak ide – mondta, miután elvégezte a dolgát.
Pamela jó kétlépésnyire állt meg a háta mögött.
– Közelebb.
Egy lépés.
– Még!
Egészen a háta mögé állt.
– Még!
Ziháló lélegzete már a kabát szövetéről verődött vissza az arcába.
– Álljon ide, az oldalamra!
Térde a vizelde pereméhez ütődött.
– Rázza le ügyesen.
Mindenki mástól gerjed, gondolta, és noha ilyesmivel még nem találkozott, megtette, azt viszont nem értette, miért csomagol vissza a férfi, és miért gombolja össze a sliccét.
– Maga rendes nő – mondta. – Látom, lehet magával tárgyalni.
Megdöndült az ajtó.
– Foglalt – szólt ki a ballonkabátos. Kintről nem próbálkoztak többé, csak a víz csobogása hallatszott.
– Hogy bírja állandóan ezt az állandó csorgást? És a gyerekek? Nekem egyfolytában vizelnem kellene.
– A fiam néha odacsinál. A lányom még pelenkás.
– És nem marta ki a vizelet a fenekén a bőrt?
– Nem.
– Volt már beoltva?
– Nem.
– Nagyszerű. Megengedi, hogy benézzek a szobába?
– Nézzen…
– Villany nincsen bent?
– Bent nincs.
– Hány személyes az az ágy?
– Egy.
– De hárman alszanak benne. Kényelmetlen lehet.
– Megszoktuk már.
– És a gyerekek?
– Ők is.
– Mégis, szerintem kettőnek kényelmesebb lenne. Nem gondolja? Emlékezzen, milyen volt, amikor csak a fiával kellett osztozkodnia. Jobb idők voltak azok, nem?
Bólintott.
– Ezért vagyok itt. Segíteni fogok magán. Kétszemélyessé teszem az ágyukat. Mit szól hozzá?
– Azt már biztos nem. Nem látja, milyen szűk az a kamra?
– De igen. Épp ezért arra gondoltam, hogy csökkentsük a benne lakók számát… De nem akarok mellébeszélni: adja ide a lányát. Kivinném külföldre, jól szituált házaspároknak. Természetesen meg is fizetném.
Azt tette, amiről úgy gondolta, hogy egy igazi anyától elvárható: kirúgta a kilincs alól a széket, és magából kikelve kilökdöste a férfit, aki pár napra rá még megpróbálta átvenni Gáborkától a húgát, aki boldogan oda is adta volna a kedves bácsinak, ha anyja közbe nem lép.
Ettől kezdve valahányszor Pamela felvette Kingát, Gáborka kierőszakolta magának a másik mellet, csak hogy vadul marcangolhassa annak bimbóját. Pamela eleinte nem vette komolyan fia erőszakoskodását, egészen addig a délutánig, amikor óvatlanul kettesben hagyta a húgával, amíg ő elszaladt az aluljáró vegyesboltjába.
Ahogy jött vissza, a vécéajtóban furcsa hangokra lett figyelmes. Igazából nem lepte meg az eléje táruló látvány, meredten nézte a víztócsák tükrében, hogyan küzd Gáborka a felmosóvederrel, melyből a reggeli takarításhoz használt víz fröcskölt ki.
– Véletlenül ejtettem bele! – kiáltott Gáborka, de már nem tudta megállítani anyja feléje lendülő kezét.
Pamela kiemelte Kingát a vödörből, lábainál fogva fejjel lefelé fordította, és rázni kezdte. A kislány felköhögte a lenyelt vizet, légzése lassan visszaállt a normálisra, bömbölése azonban még jó ideig nem csitult.
Vendégek jöttek be, a vizeldéhez álltak.
– Mi van, csaknem romlott el a leányka? – kérdezte egyik.
– A kisfőnök szép lassan kinyírja – mondta a másik. – Igaz-e, Gáborka?
Távozás előtt egyikük még visszafordult az ajtóból:
– Csak hülyéskedünk Pamcsa, ne vedd komolyan. Ha tudnánk, hogy melyikünktől vannak a kölykök, bizisten segítenénk.
●
Tudta csendben csinálni, nem ébresztette fel Gáborkát, egész éjszakákat együtt tölthettek. Vele még élvezte is.
Hiába győzködte, hogy védekezzen. Nem attól félt, hogy teherbe esik, hanem a nemi bajok miatt. Ki tudja, mit kapott el ezektől a mocskoktól, és mit adhat tovább neki? De ő nem volt hajlandó:
– Veled szeretkezem, nem a gumival – bizonygatta.
Aztán egyszer csak nem jött többé. Pamela kiköltöztette az ajtó elé a székét, de hiába figyelte az aluljáró forgalmát, többé nem tűnt elő a tömegből a fekete öltöny, nem csillant fény a vékonykeretes szemüveg lencséjén.
●
Miután végeztek a nagydologgal, magához vette az ágy végében alvó Kingát, és kiült vele a közvécé bejárata elé. Az aluljáró alapzúgása hosszú ideig altatta a kislányt, csak néha nyöszörgött fel, ilyenkor pár korty anyatejtől egykettőre megbékült. A kocsmában ülők le nem vették a szemüket Pamela csupasz melléről, ajkukat csücsörítve utánozták a szopó csecsemőt, és jókat derültek. Mostanában elszemtelenedtek, talán a kocsmáros szigora enyhült, olyasmiket engedtek meg maguknak, ami azelőtt eszükbe sem jutott volna: belevizeltek a felmosóvödörbe, aztán nemegyszer akadt olyan, aki fizetés nélkül akart nekiesni, de a legszörnyűbb mégis az volt, amikor egyikük félig teli pohárral odalépett hozzá, és megkérdezte, nem fejne-e bele kevés anyatejet a töményt felhígítandó. Egyszer pedig az ő füle hallatára beszéltek Kingáról: „Hét-nyolc év múlva lesz abból jó hús. Addigra Pamcsa kiöregszik, s vehetjük kezelésbe a leánykát. Frissebb is lesz, olcsóbb is. Majd cukorkával fizetünk neki.”
Egyik kocsmavirág állt meg előtte pohárral a kezében.
– Mit szólnál egy kortyhoz? – recsegte.
Pamela beleivott a töménybe. Jólesett.
– Igyál még nyugodtan.
Nem kér többet, rázta meg a fejét, talán az a naponta összepotyázott két-három deci is megérződik a tején. Szeretné, de nem tudja megállni az ivást, csak a szesz visz némi színt az órák hosszat tartó, eredménytelen várakozásokba.
Minden jobb lenne, ha Ő visszajönne.
Minden jobb lenne, ha az Ő testén feszülne az a fekete öltöny, mely épp most lépett le a lépcsőről.
Minden jobb lenne, ha az Ő szemét segítené a látásban az a vékonykeretes szemüveg.
Minden jobb lenne, ha elég közel jönne, hogy megbizonyosodhasson, tényleg Ő-e az, és minden jobb lenne, ha nem tűnne el azonnal az aluljáró forgatagában.
Minden jobb lehet, ha utánamegy! Lerakja a kislányt a székre, és nem törődve a felzendülő sírással, kigombolt blúzából előlöttyenő mellel kerülgeti az arra járókat. A lépcsőn kettesével veszi a fokokat, fent muszáj beárnyékolnia a szemét, annyira erős a fény, pedig felhős az ég, és lihegését is szabályoznia kell, a levegő zavaróan tiszta, nem az, amihez tüdeje szokott. Körös-körül színek: az állomásépület vörös téglával kirakott homlokzata, a vele szemben beforduló villamos sárga orra, a megállóban várakozók ruhái… És akkor ismét megpillantja öltönye feketeségét, kitárulnak a villamos ajtói, szemüvege mintha villanna még egyet, mielőtt felszáll, és Pamela már el is határozza, hogy követi, de abban a pillanatban a nyakába lehel az aluljáró szája, és oda minden eltökéltsége, sok lesz ez így egyszerre, gondolja már a lépcsőn lefele, csórón nem lehet nekivágni a világnak.
Kinga már nem sír, részeg gügyögés veszi körül. Pamela átfurakodik a vendégek sűrűjén, kiragadja a gyermeket a szőrös, feltűrt ingujjú karok közül.
– Az enyém! – sziszegi.
Valamivel az üzlet kirakata után megpillantja Gáborkát a fal mellé halmozott homokban, tornyokat épít, pedig még sosem látott az állomásénál nagyobb épületet. A kisfiú háttal guggol neki, már épp odamenne, hogy megszólítsa – lábai mégis tovább viszik.
Ezek kilométerekről kiszagolják a nyomort s az elkeseredettséget, gondolja Pamela, amikor megpillantja a lépcső tetején álló ballonkabátost.
– Láttam, amikor feljött az előbb – mondja. – Itt dolgozom a szomszédban.
Pamela karjaiban nyöszörögni kezd a kislány.
– Megyünk már, megyünk – mondja a ballonkabátos, és mutatja az utat, be az állomásépületbe, egy félreeső folyosón tovább, onnan pedig egy raktárhelyiségbe.
A mennyezetig érő polcokon bőröndök porosodnak.
– Elveszett csomagok – magyarázza a ballonkabátos. – Le vannak írva. – Azzal elveszi Pamela karjaiból Kingát, a hóna alá fogja, mint egy aktacsomót, szabad kezével felkattint egy bőröndöt, belefekteti a kislányt, aki csendesen, moccanatlanul tűri.
– A fiam lent játszik az aluljáróban – mondja, miután a ballonkabátos felteszi a bőröndöt a többi közé a polcra.
– Sajnos, nem vehetem be. Túl nagy már, túl sok mindenre emlékszik, nem elég tiszta lap. Na, tegye ezt el. Remélem, több mint amire várt.
Számolatlanul gyűri a pénzt a keblébe, a ballonkabátos kikíséri. Csak a nyílt utcán eszmél rá, hogy egyedül van. Szúrást érez a hasa táján, odakap.
Hogyan csúszott le odáig a pénz? És miért lötyög a blúza a mellén?
Emlői visszazsugorodtak a szülés előtti bőségükre, próbaképpen összenyomja az egyik bimbót, ujjbegyei szárazon engedik fel a szorítást. Bevárja a következő villamost, felszáll. Megszámolja a pénzt, nem ismeri az értékét, külföldi valuta, de jó soknak tűnik, ezzel már van mit kezdeni. Csak néhány megálló után eszmél rá, hogy fogalma sincs, hol keresse Őt, valahogy úgy képzelte, hogy egyszerűen felül a villamosra, és az egyenesen Hozzá viszi.
Csattognak a fémkerekek, csúfondárosan mutogatja változatosságát a város. Valahol le kéne szállni, és útbaigazítást kérni, túl rég zötykölődik már vele a szerelvény. Egyszer csak felbőg a villanymotor, az utca képe elmosódik a sebességtől, először szürkévé válik, majd egy idő után teljesen elsötétül, hullámzik vele az utastér, ki akarna szállni, üti-rúgja az ajtót, de azt mintha beragasztották volna. Kint feltűnik egy derengő csík, felmelegszik az ablakon becsapó levegő, fékezés nélkül, egyből áll meg a szerelvény, ő pedig már ugrik is ki a nyíló ajtón…
Neonfény.
Áporodott levegő öleli körbe.
Víz csörgedezik valahol.
Megszégyenülten indul haza.
(fotó: Lars Venner)
