Hol neved rád nevet és elszakad,
párhuzamos sarkak lengnek át,
hol elválik a sík s nem forrik össze,
felsírod magadból beltered.
Minden egyes arcod, mi megmaradt,
egy vásznon tükröződik, elfelejt,
magában hordja ütközéseid.
Egy vézna tánc vagy. Botlás. Gyors esés.
Magányos, holt üreg a szemgödör,
összegyűjti fényben kormodat.
Bálba méssz, beszélsz, vagy nem köszönsz,
Egy kalap, mi eltűnt, mutatja múltadat.
A jelzőlámpán vöröslik a kedvesed,
eltűnik, majd zöld magányod hív,
átméssz a zebrán, napok sávjain.
Visszaszállsz vásznadba - új szakasz
**
Néha nem visz át az ár fehérbe,
arcod terhes matt lesz, ólmosul.
Sittszerű, groteszk a régi csended,
harminchat fok halkan rád borul.
Egy kislány ragasztgat majd összegyűr,
gubancokban fekve nézel őfelé,
minden kormod szívnél összegyűl,
bennszorulva, magadban hagy a tér.
Egy öt perc kéne hogyha fájni nem kell,
mert öt perc alatt is összeáll a rend,
félszavakkal átmenni a teljbe:
rá zebra kéne, jelzőlámpa – zöld.
(fotó: Angyalosi Bea)
