Poke (1974-2008)
és Rudi (1951-2008),
főleg Iacov (1989-2009),
legfőképpen Öcsi (1986-2009)
emlékére
1.
Így telt el ősz, tél és tavasz velük,
kik farkasok, bárányok és terek
ott legbelül, hol légzel és cserélsz,
hol arcaid lefestve egy helyütt.
Volt ősz és tél, prológusként kerek,
kijelzi hogy szüzséd most meddig ér,
majd tél, tavasz, mozogsz erőtlenül,
a tél, tavasz, hogy bolygó nem kereng,
a tél-, tavaszba mennyi semmi fér.
A lélek önmagát kiássa egyszer,
a rendje ez, talán fizetve lesz,
lerendesülve rendre összeáll,
nem véletlen s nem mondható, hogy kényszer,
a könnyeket felfogja az eresz,
van asztalod, megtölthető pohár.
De hogyha nem figyelsz, halál korán kel,
bezárul benned egy-egy fényrekesz,
a tenger eljön, önmagába ás.
Már félsz pár áthúzott sorodtól is.
Az űr, mi képződik ezút, legyűr,
csak kérdez állandóan és kavar,
a furgonjával egyre érkezik.
Pár képed fogva ismétlésbe hűlsz,
fegyvertelen rinyálsz, a rendje vaj,
adod keservesen a harlekint,
fejedben hal, verslábak, néma bűz,
te összevéve vagy marék hepaj.
A lélek ás, csak ás, csak ás, csak ás,
megrág, kiköp, rutin gödörbe' szép,
és önmagát is tartósítja télre,
pár hónapból kiképez óriást,
pár pillanatja szór sötétedést,
pár pillanat idő időtlenülve,
pár pillanat, min nem segít mosás,
a nincs mért nem lehetne tévedés,
elírás, nyomdahiba... inni kéne.
Hiába kezded újra, vágod föl,
ragasztod, fújod és determinálod,
mint kirakós, csak lenne benne kép,
hiába dúdolod, csinálsz egy kört,
kiszámolod, hiába képlet, álom,
hiába sok recepted, stanza, év,
konyakmagány, söröd, hiába ölsz,
a próbák száma néha több, mint három,
a gödreidben nincs értelmezés.
A szputnyik-fényben művodkát iszol.
Hitel, mi az, miféle rossz falat,
mi igaz és nem csak való, köret,
mi az, közvetlen és mi az, komoly,
hogy mindörökre és hogy így igaz?
Kukán van posztod, meghajlás-menet,
csak ellocsogsz és nem tudod korod,
úgy éltél, lenne mindig itt tavasz,
de fals lettél mint papírhangszered.
Kik árut hordtak, terhesek, lejártak.
Van best before end-féle cammogás,
leírta ezt egy haló ötvenes,
húszas, tizenkilences még halaszthat,
de nyelvet ölt és űrre űrt kreál.
A némafilmed egyszer megkeres,
de hogyha elhagyod a szürke házad,
a képkockák a szélbe lengnek át,
örökre zúgó, szép kísértetek.
Egy évadtól, ki húsz, lesz túl öreg
- ezt nem szabadna. Nincs retus, manír,
se jambus, szerkezet, mi összefog.
Az útvesztőkön elhullt poszterek,
a fáradtság, a tompa hit, mi híd,
a láz, a tabletták, a por-dolog,
az állomások, hol voltál gyerek,
Kharónnal inni az, hogy elkerít,
rádírva mind. Szíved gyomorkorog.
És akkor mit lehetne. Összetépve,
fegyvertelen, sok sör meg éj után,
ha révbe érsz, de révnek túl kevés,
vagy túl sok és hajód csak semmi pernye.
Ha hallgatsz is, talán még megbocsát.
Hordozhatod, ha volt veled beszéd,
csikkvillanás és kép, ahogy viselte.
Felmérni kéne, hol vonul határ,
ha nincs szavad s fogalmad sincs, miért.
Csak kártyavárként mozoghatsz, szívem.
Csak így, hogy éldegélhess túl kicsit,
figyeld a hangokat s a taktikát,
ha visszanéznél egyik éjjelen,
ki arcod, benned tán megérkezik.
Tegyél fel minden űrre cédulát,
nevezd néven s ha rájuk név terem,
történetükből lesz talán vizit.
Te légy a némafilmes szürke ház.
2.
Ha elmegyünk, Kharón, evezz a fényre.
És mondd, hogy íme, nincsen senki itt.
A rendrakás-szünetben légy szabad,
tükröt vegyél, tavaszt egy tévedésre,
és olvass pár sort angyalokról is.
Ki fájsz belül, légy ritmus napranap
és légy terem, csak szenvtelen és forte
és bennem. Reggel ránk eget lehints.
Légy járásom, ha bármi meghalad.
(fotó: Korniss Péter)
