Hideg reggelre
ébredsz megint, és újra
ez a szegény tájkép:
csak lelked halott
nyárfája, ez maradt hátra,
ez vibrál eszedbe most
kihűlt szobádban.
2.
Szívedből egy
fáradt asszony könyököl ki megint.
Kinéz a tájra, de a naptól
vakulásba kezd;
nem láthatja a tengert.
Így aztán bezárja ablakod,
ágyára ül,
és csak a kopott falakat bámulja
üres szemekkel.
3.
Este kisétál egy sötét alak a tóhoz.
A tóban vibrál arcképe tükre,
és hallgatja, ahogy sóhajt a táj.
Már dér és hó mindenütt.
A szív egyre lassabban ver.
Behorpad felette az ég;
sötét van, későre jár.
(fotó: Sannah Kvist)
