... S a fáraó törvénye fojtogató, rozsdavörös agyagként nehezedett a zsidók lelkére, éjszakáikat belepte a félelem, s elemésztette álmaikat, mint gyilkos kórság, s fojtott csecsemősírás, rémült fogcsikorgatás meg sivár nyüszítés rejtőzött a város hajlataiban, s Egyiptom levegője méreggé vált...
... S akkor Izsakhár főrabbi, miután látta, hogy a zsidók hatalmas Istene immár süket és vak, vagy tán egészen halott, s a fiainak szeméből kipárolgó imákat nem hallja, izmaik szakadását, csontjaik repedését nem látja, egy napon összehívta a férfiak javát, ezek pedig a szerecsen hajcsárra nem ügyelve, letették kezükből a csákányt, a kalapácsot, az emelőrudat, elengedték a vontatókötelet és eljövének a piramisok árnyékából. Mikor pedig összegyűltek szép számban, a főrabbi levezette őket a Nílusnak partjára, majd recsegő, pókhálós hangjával elrendelte, hogy a gázlónál álljanak valamennyien a sekély vízbe, oldják meg ágyékkötőjüket, és szemérmüket fogják bal kezükbe. Dörgedelmes unszolás után engedelmeskedett a férfisereg, nem mervén ellenkezni a főrabbival, aki aztán imigyen szóla hozzájuk:
– Bizony mondom nektek, gyermekeim, bal kezetek összeszorítsátok, barlangot formáljatok tenyeretekből, s kiválasztott népünket fentartó hímtagotokkal rohanjatok bele ezen barlangokba, mint veszett oroszlánok s vérmes keselyűk, tizenkétszer törzseinkért, tizenkétszer múltbéli nemzedékeinkért, s ismét tizenkétszer eljövendő fiainkért, oh, gyermekeim, rohanjatok megállíthatatlanul a játéknak s bűnnek utána, mígnem érzitek térdeitek gyengülését, ágyékotok röptét s csontjaitok mocorgását, igyekezzetek hát, adjátok magotokat a Nílus vizének, áldozzátok azt a Moloknak mostan, hogy cselekedeteitek nyílként hasítsanak az égbe, s általuk szentségteleníttessék az Istennek neve, ébredjen végre álmából mindenható Urunk, és szenvedő népünknek mennyei segítséggel legyen eljövendő!
Hallották a szavakat mind, s rémületük nagyra nőtt, de kórusban tikkadt, ólmos „áment” válaszoltak és azonképp tettek, ahogyan tőlük azt kérték. És lőn közben, hogy némely mag a folyó mellé esék, és eljövének az égi madarak és megevék azt. Némely pedig a sziklás helyre esék, s mikor megérte a nap, elsűle, elszárada. Hasonlóképp, némely a nád közé esék, és a nádak, gyékények megfojták azt, és nem ada gyümölcsöt.
... S végül, némely, – harmincszor annyi, százszor annyi –, a életadó Nílus vizébe esett, és megadással úszott a gondviselés zöldes hullámain, ártatlan fehéren csillogva, mint gyönyszem bárkák vagy habfehér vízi paripák, kitartóan, a krokodilus állatok orra előtt, sértetlenül, észrevétlenül, és csak tovább, tovább, a kiherélt őrök meg finom kezű szolgálók között, kik a fáraó hajadon lányának titkos testét ügyelték, míg az gondtalanul fürdőzött, önfeledten, széttárt karokkal és lábakkal, kiterülve a folyam hátán.
Mert az Úr vizei valóban kifürkészhetetlenek.
(fotó: Bethlendi Tamás)
