(Egyfajta
panasz)
Reggel
beveted az ágyam,
még
meleg, közben vacogva öltözöm.
Valami
szobanövénnyé váltam,
tán
kaktusszá, s te a kéretlen öntözőm
lettél.
Elviszed a szennyesemet,
hogy
mint patyolat és élre vasaltan
kapjam
másnap, mikor légiesen
behozod
a napi teendőimet szavalva.
Ételt
készítesz, s amíg a tápot
magamba
szívom, buzgón porszívózol.
Attól
a naptól, hogy megismertelek,
a
rend szigora mérgez. Az átláthatatlan rendé,
mely
idegen, bénít engem, káosztalant,
s
cserében fölém emel téged.
Nem
tudom pontosan, miként történhetett,
az
őrszem elaludt tán, vagy megszökött.
És
Domina győzött, és Domina boldog,
hisz
bizarr gyönyört kínál fölöttem
e
helyzet: szent teljhatalmat.
Tény,
hogy mára már gondoskodni magamról
nem
tudok, és belepusztulnék, ha nem lenne,
aki
kicseréli alattam néha a földet, de ne vedd
hálátlanságnak,
hogy még lázadok ellene.
Este
megveted az ágyunk,
összebújsz
velem, belepirul a szobafény.
Lehetne
szebb, valami közös álmunk,
lehetne
összehangoltabb az elménk.
Milyen
különös ez a fajta szerelem,
s
ezek a megjátszott, kellemetlen hadak’.
Még
le sem hunyom a szemem és elárulsz,
és
le sem hunyod, és elárultalak.
(A
pusztulás szigete)
Negyed
évszázada önmagam
enyésző
vadhúsába zárva
élek
e szigeten, s körülvesz
kihamvadt
szerelmek nagy árka.
Benne
sósav gyűrűzik mélán,
s
miként a múltból régi arcok,
e
zöldes léből néznek énrám
elfojtott
vágyak és kudarcok.
Úgy
átlépném, feledve mindet –
gondolom,
míg dermedten állok:
burján-inak
lábamra nőttek,
mert
túl széles és mély az árok.
S
e sötét mélység vonzza őket,
szagom
erős szag, szinte kábít.
A
távolból hozzám repülnek,
s
ölelnek végső ájulásig.
(illusztrálta: Ivácson András Áron)
