Noszlopi Botond: A pusztulás szigete


(Egyfajta panasz)

Reggel beveted az ágyam,
még meleg, közben vacogva öltözöm.

Valami szobanövénnyé váltam,
tán kaktusszá, s te a kéretlen öntözőm

lettél. Elviszed a szennyesemet,
hogy mint patyolat és élre vasaltan

kapjam másnap, mikor légiesen
behozod a napi teendőimet szavalva.

Ételt készítesz, s amíg a tápot
magamba szívom, buzgón porszívózol.

Attól a naptól, hogy megismertelek,
a rend szigora mérgez. Az átláthatatlan rendé,

mely idegen, bénít engem, káosztalant,
s cserében fölém emel téged.

Nem tudom pontosan, miként történhetett,
az őrszem elaludt tán, vagy megszökött.

És Domina győzött, és Domina boldog,
hisz bizarr gyönyört kínál fölöttem

e helyzet: szent teljhatalmat.
Tény, hogy mára már gondoskodni magamról

nem tudok, és belepusztulnék, ha nem lenne,
aki kicseréli alattam néha a földet, de ne vedd

hálátlanságnak, hogy még lázadok ellene.
Este megveted az ágyunk,

összebújsz velem, belepirul a szobafény.
Lehetne szebb, valami közös álmunk,

lehetne összehangoltabb az elménk.
Milyen különös ez a fajta szerelem,

s ezek a megjátszott, kellemetlen hadak’.
Még le sem hunyom a szemem és elárulsz,

és le sem hunyod, és elárultalak.


(A pusztulás szigete)

Negyed évszázada önmagam
enyésző vadhúsába zárva
élek e szigeten, s körülvesz
kihamvadt szerelmek nagy árka.

Benne sósav gyűrűzik mélán,
s miként a múltból régi arcok,
e zöldes léből néznek énrám
elfojtott vágyak és kudarcok.

Úgy átlépném, feledve mindet –
gondolom, míg dermedten állok:
burján-inak lábamra nőttek,
mert túl széles és mély az árok.

S e sötét mélység vonzza őket,
szagom erős szag, szinte kábít.
A távolból hozzám repülnek,
s ölelnek végső ájulásig.

(illusztrálta: Ivácson András Áron)

Loading...