1.
Ahány legény reám
nézett
Annyiszor húztam
kendőmet
Az arcomba, mert
az urak
Meggyaláznak s
félreállnak,
S pendelyembe
rejtik bűnük,
S átteszik az
alhasamba.
Tudtam én azt
évek óta,
Anyám ringatta
bölcsőmbe,
Majd bevarrta bekecsembe,
Vizitkámba
behímezte,
Szalmavirágként felnevelt,
Szűzleányok rút
sorsára.
2.
Kútnál láttam én
egy legényt,
Vadvirágot
izzadott,
Titkon vadvirágát
szedtem,
S hozzám szökött
virradat.
Rámborult majd a vadlegény
S alattunk: csak lenmagok.
Hozzám jött
minden tavasszal,
S évente elültetett,
Megszülettem
májusokban,
S egy évszakot
szeretett,
Virágom hullt
minden ősszel,
S vártam rá egész
telet.
3.
Az én szoknyám
vihart szül meg,
Akkor, ha fehér
pendelyem
Volt páromnak hamvát
szórja,
S haja porát
simogatja.
Szeretőmnek piros
vére
Malmokat hajt,
bút őrölve.
Megöltem a
szeretőmet,
Egy leánnyal
egybeolvadt,
S megöltem a szép
leányt is,
Szeretőmben
bennemaradt.
Hasába is
berejtették,
Mit az én hasamba
elébb.
Megöltem a
szeretőmet
S hárman is
meghaltak benne:
Egyik fele szép
leány volt,
Másik fele
megszerette,
Egyik fele almát
kóstolt,
Másik fele mind
megette.
Harmadikjukat
ártatlan,
Tehetetlen bűncsíraként,
Adtam vissza
Istenünknek,
S kértem, hogy ne
hozza vissza,
Maradjon ő
megszületlen,
Gyermekeknek
vértanúja.
4.
Alattuk a vörös
szalma,
S gyilkos kéz mi
fölemelte,
Fölemelte, s
megöntözte,
Meggyújtotta, s
visszaküldte
Istenükhöz,
füstfellegbe
Burkolózva és a
néma
Elszállásukat
figyelte.
Visszaestek a
Tiszába,
S Duna vize vitte
tova,
Elvitte a
törvényszékre,
S ott álltam majd
én, a buja,
Szorongattam
pendelyemet,
S könnyim folytak
a malomba,
A malomba, miben
véred,
És te sarjad
szülném én meg,
És Halált őröltek
azon:
Az enyémet s
megszületlen
Gyermekünkét, ki teérted,
És általam halt
meg.
(fotó: Korniss Péter)
.jpg)
