(Ismétlések verse)
összedőlt a kerti lak hol szerelmünk fészke volt
nem hiszem ó nem hiszem hogy tényleg volt én nem hiszem
mert rom ma már mert összedőlt a kerti ház a kerti lak
és nem hallom ó nem hallom a hangokat a hangodat
hozzád nőttem életem kit oly nagyon csodáltalak
mert isten is ha szólt nekem csak általad szólt általad
de leomlott az otthonunk és kötelékünk elszakadt
és nem hiszem hogy nevettél és nem hiszem hogy elsiratsz
hol szerelmünk fészke volt már nincsen nyár és nincs tavasz
de tél sincsen hisz semmi sincs csak én vagyok és nincs vigasz
már semmi sem köt össze minket sem emlék sem állhatat
mert romba dőlt a kerti ház a kioszk a kerti lak
egy fűz nőtt ki az udvaron oly szomorú oly szomorú
gyökerével mélybe nyúl és szétzúzza mi megmaradt
a kerti ház a kerti lak mind összedőlt és nincs ma már
a szélrózsa szórja szét és nem is volt már nem igaz
csak egy pohár csak egy pohár még egy pohár és indulok
keresem új templomom egy betontömbben boldogabb
leszek én és én csak én te nem leszel hisz nem is vagy
de én legalább ó legyek no hadd legyek én boldogabb
egy új világ egy új öröm egy új kaland mi vár reám
hogy meghalljam ó elhiggyem hogy van még hang s egy új leány
s aztán a csend a néma csend utamban messzi elkísér
mert nem lelem tán nem is kell hisz nem is volt és nem is lesz
még egy ház egy kerti lak mi új fészeknek otthont ad
mert egy lehet s az összedőlt és titkot fed a rom alatt
és vége van lám vége lett e versem is most véget ér
a vég az egyre biztosabb, az bizonyosabb mindennél
s hogyha búcsút fájdalom szebben vennél kedvesem
az se történhetne másként mint úgy hogy túl a telkeken
összedől egy kerti ház hol szerelmünk fészke van
(Csendrappszódia)
Már buta vagyok, korom meghalad,
nem írok, nem olvasok jövőben,
könyvet semmi, de semmi szín alatt.
Éhes hústömb, kéjlény lett belőlem:
felfordulhat mindenki felőlem.
A költő vinnyog csupán még bennem,
de elhallgat ő is majd egykoron.
Elhallgatja, hogy emberke lettem,
gondolkodtam és hitetlenkedtem,
s aztán egy napon mindent megettem,
mi körbe vett, s közben nyugtatgattam
magam hogy: „jól van, csitt-csitt kicsikém,
pusztulj csak szép lassan, csendben, tente-
tente, minden a legnagyobb rendbe’!”
Elhallgatja, hogyan döglöttem, mint
a dög éjszaka, nappal mindenütt,
onániákból orgiákba át
követvén a disznók fároszát, a
diszkót, és húgyszagomat a szélben,
ha magam alá vizeltem éjben
hernyótól, gyorstól, felkoholtól, vagy
épp hogy megpukkadjon a szolganép
a szökőkútba szartam csendesen.
Elhallgatja, hogy mit tettek velem:
kizsigereltek, kiszipolyoztak,
tiszta voltam de beszappanoztak,
szép voltam mégis kicicomáztak,
okos voltam hát isibe zártak,
pénzem volt, rögtön elvették tőlem,
és csodálkoztak, ha embert öltem.
Mindenki csak a vesztemet várta
a dalra, hol majom a ketrecét
rázza, szemem kidülledt, a nyelvem
kiöltött, segglyukam beforradt, mint
a köldök, s csak vigyorogni tudtam.
És elhallgatja, hogy megszakadtam,
és kínoz a kínoz a kínoz a
kínoz. Agyam éterbe masíroz,
viszont a testem itt alant maradt,
billentyűzetet pötyörész, rohad,
tévére bambul s valóság sója
hétköznapjait dúsan felsózza.
Füstöt szív ezerrel, nyalja, fújja,
rúgkapál gége s tüdő rugója,
s rákban enyészik el végül, földet
kapva válaszul és istenéül.
Elhallgatja, hogy kifulladásig
küzdöttem azért, hogy hosszabb legyen
életem és ebbe haltam bele.
Amíg a másik, a pénz istene,
félelmet küldött kerubnak elém,
ki ha a paradicsomba vissza-
vágytam lenyeste herémet lágyan.
S én, a bússág vén eunuchja így
bolyongtam kószán a világban, hol
megdögleni sem lehet nyugodtan
ékágé-, katéter-, kórházágytól,
nagy fehér varázslók varázsszere:
gyógyszer és kezelés mágiáktól.
Elhallgatja, hogy azt kaptam, ami
a jussom, mi elől nincs hogy, és nincs
aki fusson. Hiszen mindezt tudja,
hogy megérdemelte, kialkudta,
és megvehette, eladhatta és
visszaválthatta, könyöröghette,
hogy megvegyék tőle, reklamálta,
és reklámozta, reklámáron a
nagy örömet hozta, fogyókúrát,
kockás hasat, gyümölcsöket és jó
vitaminokat, egészséget mit
másnál nem lehet kapni, csak nála,
vért, hogy visszatöltsék a halálba,
sorsjegyet, amit jobb sorsra válthat,
a szerencsés nyertes majd magának.
A spermám a bankban leadhattam,
hogy énem, e szép fajt fenntarthassam.
Megkaptam mindent, mit megrendeltem:
boldogságot emitt idegenben,
és seggnyalásért van érdemrendem.
De most hogy visszatekintek e nem
is oly hosszú múltra én sem értem,
hogy ki kezdte, én vagy az isten, a
tyúk vagy a tojás a hibás ezért.
Odaadom lelkem egy ezresért,
és vele a hatalmas szerelmem
és hálám, mit hordok, szamaram és
málhám, ruháim, kincsem, a földi
jókat, emlékeim és sejtésem
a jövőről s jelenemet, melyben
én már nem vagyok, vagy csupán elvben.
És elfogadom, hogy meghalad és
hogy buta vagyok és így halok meg,
és továbbra sem írok és semmi,
de semmi szín alatt nem fogok már
könyvet venni. Éhes hústömb, kéjlény
lett belőlem, és felfordulhatnak,
meg satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Ezt fogom most szépen elhallgatni.
(Ab ovo)
Mert vágytam, végül fekélybe fordult,
és mérgem lett a fertőtlen öröm.
Ha ébredni kell, mindig más ölön
akartam. S így testem folyton áthullt
egy lyukon, annál súlyosabb világba,
hol lennem kellett új törvény szerint.
Mosollyal arcon s délcegen megint,
mert minden hűhó végül is hiába,
ha lelkesen az újra nem nyitunk,
Így telt az este újfent párban,
és kétszer oly méllyé lett lyukunk.
Míg mérge folyt, és nem volt már enyém -
egy nap felajzva s félve álltam -
mert szívére tört a porcelánedény.
(fotó: Angyalosi Bea)
