(A költő nem tartaja magát)
A költő nem tartja magát
feljebbvalónak a dolgoknál, ezért
van az, hogy megfigyelheti
őket.
Mint vadász az őzet,
vagy mi. A hasonlatokkal sosem
voltam jóban. Elég volt nekem,
asszonyom, maga(,) a látvány.
Az ablakok a testen, tudja,
a csukló, a térd, s hogy van-e
valójában, ami mögöttük van,
él-e, ami csupán a behatárolhatatlan
ölén él?
Ez persze jóval kevesebb a
valódi, a megírt nézés gyönyörénél,
hiányos, mondhatni, hiányzik belőle
a szederjes kéz, a csöppnyi toka, s
a kazánház, hol fenyő kékell.
Ilyen világ ez a világ, de hál’ Istennek flexibilis.
Bocsáttassék el békével.
(Felism)
„Szánalmas az ember néha.
S hogy ezt már írtam, nem probléma.”
e rések az asztalon, ezek engedik
lábaim látni miközben írok.
Minden külső hatás nélkül hasadozott
meg a fa. A papír folyton kilyukad
felette. Rothad a lábam alatta.
Nemsokára kimegyek, és főzök egy
teát, így döntöttem. Szánalmas, hogy
ennyire fontos az ember. Mérlegel,
számbavesz, megállapít olykor,
körülnéz még utoljára,
és dönt.
A többi meg utána, ha egyáltalán.
Hol befogadtattok, szűkek ott,
s csak ritkán nyílnak a rések.
Szervusztok, mondom így viccesen,
szervusztok, ti kedves felismerősök,
tanítsatok helyes viszonylátásra.
A viszontlátásra!
(Anélkül, hogy)
Kicsinál az alapvető dolgokra való
képtelenségem. Például:
ünnepelni egy porosz krumpliföldet.
Tudunk, vagyishát tudnánk-e – hiszen a
körülmények, persze, de nem hinném, hogy
az ige módja bármit is – szóval
(és tettel, a félreértés végett,
mozdulatnyi ovációval)
tudnánk-e ünnepelni azt a bizonyost,
elragad-e bármi is, mint fiatal kutyát
(és nem mentség, hogy jól van, ez Márai,
nem kérdés, hogy az egyes szám
többesbe mért fut át),
anélkül, hogy reflektálnánk helyzetünkre folyton,
meg ugye a szemlélt dologéra, mi,
a „tartalmas szemlélés” legjei
– a szűk körzetben legalábbis –,
az ünneplés esetlegjei, úgy általában;
anélkül, hogy egyszerre próbálnánk szemüvegünk
keretének felső pereme alatt és fölött, mint azon az
egyébként vidám fotón a szigorú tanítónéni, akire
már csak erről a fotóról emlékszünk, mint ahogy
akkori magunkra is, a bal felső sarokban
bámuljuk azt a hatalmas gömbkövet
(másként meg sem lenne a kép),
én olyan követ akkor utoljára,
pedig mondták, hogy sok van a környéken,
feleki konkréciók – így hívják őket,
azóta persze utánanéztem, és arról is
olvastam, a föld mely rétegében vannak,
de vannak rétegek, melyek
folyton kimaradnak – – –
(és nem tudom, hogyan zárjam e verset:
meg vagyok veszve, azt hiszem, vagy:
el vagyok veszve, meghiszem azt.)
(fotó: Andreas Kauppi)
A költő nem tartja magát
feljebbvalónak a dolgoknál, ezért
van az, hogy megfigyelheti
őket.
Mint vadász az őzet,
vagy mi. A hasonlatokkal sosem
voltam jóban. Elég volt nekem,
asszonyom, maga(,) a látvány.
Az ablakok a testen, tudja,
a csukló, a térd, s hogy van-e
valójában, ami mögöttük van,
él-e, ami csupán a behatárolhatatlan
ölén él?
Ez persze jóval kevesebb a
valódi, a megírt nézés gyönyörénél,
hiányos, mondhatni, hiányzik belőle
a szederjes kéz, a csöppnyi toka, s
a kazánház, hol fenyő kékell.
Ilyen világ ez a világ, de hál’ Istennek flexibilis.
Bocsáttassék el békével.
(Felism)
„Szánalmas az ember néha.
S hogy ezt már írtam, nem probléma.”
e rések az asztalon, ezek engedik
lábaim látni miközben írok.
Minden külső hatás nélkül hasadozott
meg a fa. A papír folyton kilyukad
felette. Rothad a lábam alatta.
Nemsokára kimegyek, és főzök egy
teát, így döntöttem. Szánalmas, hogy
ennyire fontos az ember. Mérlegel,
számbavesz, megállapít olykor,
körülnéz még utoljára,
és dönt.
A többi meg utána, ha egyáltalán.
Hol befogadtattok, szűkek ott,
s csak ritkán nyílnak a rések.
Szervusztok, mondom így viccesen,
szervusztok, ti kedves felismerősök,
tanítsatok helyes viszonylátásra.
A viszontlátásra!
(Anélkül, hogy)
Kicsinál az alapvető dolgokra való
képtelenségem. Például:
ünnepelni egy porosz krumpliföldet.
Tudunk, vagyishát tudnánk-e – hiszen a
körülmények, persze, de nem hinném, hogy
az ige módja bármit is – szóval
(és tettel, a félreértés végett,
mozdulatnyi ovációval)
tudnánk-e ünnepelni azt a bizonyost,
elragad-e bármi is, mint fiatal kutyát
(és nem mentség, hogy jól van, ez Márai,
nem kérdés, hogy az egyes szám
többesbe mért fut át),
anélkül, hogy reflektálnánk helyzetünkre folyton,
meg ugye a szemlélt dologéra, mi,
a „tartalmas szemlélés” legjei
– a szűk körzetben legalábbis –,
az ünneplés esetlegjei, úgy általában;
anélkül, hogy egyszerre próbálnánk szemüvegünk
keretének felső pereme alatt és fölött, mint azon az
egyébként vidám fotón a szigorú tanítónéni, akire
már csak erről a fotóról emlékszünk, mint ahogy
akkori magunkra is, a bal felső sarokban
bámuljuk azt a hatalmas gömbkövet
(másként meg sem lenne a kép),
én olyan követ akkor utoljára,
pedig mondták, hogy sok van a környéken,
feleki konkréciók – így hívják őket,
azóta persze utánanéztem, és arról is
olvastam, a föld mely rétegében vannak,
de vannak rétegek, melyek
folyton kimaradnak – – –
(és nem tudom, hogyan zárjam e verset:
meg vagyok veszve, azt hiszem, vagy:
el vagyok veszve, meghiszem azt.)
(fotó: Andreas Kauppi)
