Stiller Kriszta: Diabetes Mellitus


Vonatablak, szürkület: ilyenkor kezdenek tükröződni az üvegen a könyvborítók. A nappali monoton vágtatás és az éjszakai álomvilág közötti átmenetben a zakatolás ritmusa mondókává szelídül, úgy valahogy, mint a kötelező szalámis vacsora (ha nem eszed meg, nem kapsz csokit, ne morzsálj mindent össze, a szalvéta nem csak dísznek van, kislányom) az esti mese félórájává. A szigorú bajszú ember a borítón mintha arra biztatna, hogy várjak türelmesen.

De hogyan legyen egy ötéves nyugodt, amikor nincs itt a mama, aki tudja, hogy az erdőkben tündérek élnek, és minden este mesél is róluk? A felnőttek azt sem hiszik el, hogy az állatok beszélni tudnak. Anyu könyveiben mindig olyan furcsa történetek vannak. Mintha varázslók beszélgetnének titkos nyelven. Egyszer az egyikbe bele is rajzoltam, ahogy varázsolnak, és kivittem az erdőbe, hátha tündérré változtatnak. Akkor sírt, és haragudott is, biztos, mert nem akarta, hogy tündér legyek. Pedig ott volt a kistestvérem, akinek azt énekelte, hogy álmodj kisbaba, tündérkém. Ha valaki könnyezik, egy szivárványon keresztül lát mindent, még akkor is, ha kint sötétedik, és piszkos a vonat ablaka. Nem értettem, hogy miért kell apuhoz utazni.

Amikor régen mindig kisétáltunk az állomásra, ahol már ott várt katonaruhában, muszáj volt megállni, hogy beszélgessek a bokrokkal, anyu nógatott, hogy iparkodjak. Apu úgysem vett fagyit, mert nem akarta, hogy megfájduljon a torkom, csak a Lajos bácsitól kaptam, mert azt mondta, hogy ettől növök majd nagyra, és olyan szép leszek, mint az édesanyám. Lajos bácsi sokszor átjött, amikor anyu szomorú volt, hogy sokáig beszélgessenek. Olyankor mindig hozott fagyit. Dobozosat. Tudtam, hogy már elég nagylány vagyok, és a fagylaltot nem szabad elárulni senkinek, mert elvisz a mumus.

Mumus soha nem szerepelt a mesékben, ez már a valóság volt, amit nem szerettem.
Iszonyúan féltem tőle. Csak amikor apu aggódott értünk, akkor mondtam el, hogy a Lajos bácsi minden este jön, és vigyáz ránk, de fagyit nem vett, nehogy megbetegedjek. Húsz év múlva, amikor a szokásos szombat esti házibuliban – ebben az alkohol is közrejátszott – egy hányás után sírógörcsöt kaptam, nem a szivárványszínű mesevilágot láttam, hanem apám hamuszürke arcát. Apám márványarcát. Apám hullámokban jéggé dermedő arcát. Nagyon sokáig voltam mamánál, majdnem annyi ideig, amíg gipsz volt a kezemen, de nem haragudtam apura, amiért ledobott. Csak Lajos bácsira, amiért nem vett több fagyit.

Mama mesélte, hogy apu nagyon fáradt volt, és örültem a szomszéd néninek, mert ő is hisz a mesékben. Varázsló volt, vagy tündér? Ki tudja már? Szép, dallamos igéket mondott. Vércsoportvizsgálat, gyerektartás. Én a sosem hallott szavak miatt borzongtam a gyönyörűségtől. Mi lehet szebb annál, mint ha egy gyermeket a tündérek tartanak?

Nagypapa még hatdarabos filctollat is vett, hogy a gipszemre varázslókat rajzolgassak. Csak fagyit nem, amilyent Lajos bácsi hozott, mert mindig rosszul lettem tőle. Ugyanolyan rosszul, mint amikor hiába jött a szivárvány, mégsem láttam meg a mocskos ablakon át az elsuhanó erdőt, ahol tündérek és beszélő állatok élnek. Csak anyu monoton hangja volt velem, ahogy olvasni kezdte azt a könyvet, amit a bajuszos, mosolygó szemű ember írt. Anyu nem volt a mama, éreztem; csak azt szeretné, hogy aludjak. De én tudtam: létezik a négyszögletű kerek erdő, verset író, beszélő állatokkal és tündérekkel. Hiszen többször is elcsuklott a hangja, és sírt.

(fotó: Feith Bálint)