Vedd el tőlem ezt az
ijedtséget
ezt a kicsorbult időt
megfeneklett teret
a télbe csomagolt fákat
a semmi hullámverését
mi véremben lüktet
vedd el tőlem
levegőbe karcolt neved
zuhanok egyre messzebb
és már élni se meghalni
nem tudnék nélküled
Talán ha tipegni látod
Talán ha tipegni látod, botladozni,
rémült tárgyak ingatag tekintetében
a recsegő ízületeket, ahogyan lassú,
lomha nehezékként vonszolja maga
előtt, viszi a teret, fák árnyékos
testén pihenni, görnyedt hátát,
a megfeszült, ernyedt izmokat, az
inkontinenciát, fotelen, pamlagon,
az elviselhetetlen, fojtó szagokat,
a tudathasadást, meszes erek
türelmetlen természetét, végletekig
lestrapált idegeket, talán, ha látod
életmély ráncaiban halált koldulni
a Mamát, - könnyebben elengeded.
De minden pusztult, korábban,
mint ahogyan illett volna, dolgok,
tárgyak és emberek körülötted,
mosatlan múltat szárított a padlás,
a lajtorja sokszor elrepedt, szavak
helyén rekedt a döbbent hallgatás.
Tél volt, hideg. Lehet, láttad éppen
ott ténferegni szellemét sínek között,
csak az erőd volt kevés félrelökni
azt az átkozott vonatot.
(fotó: Hajdú Tamás)
