Fegyházadban élsz, magadban, ingatag.
Kínszalagon megy, éltet még a blues.
Egy hideg vászon táncolón válladba kap.
A vázlatok szerinti kéz egy bálba húz.
Kiszíneznek, mögötted a vakhatár.
Vonalak közt lépkedsz vascipőben.
S ha rád maradt belőlem egy lakáj,
benne élhetsz, tested megpihenhet.
Arcodba kapaszkodnak, visszakérnéd.
Felbőgsz mint vászonbeli vasszobor,
s rád visszafestik rozsdás gondjaid...
Felnevetnél, de portréd rád hajol.
**
Eljátszunk mindent, mi szalag-ismeret,
elsétálunk, és kezünkben délibáb.
Terhünkön nagyot, de más nevet.
Egy szürke járdán megbotlik a nyár.
Felsegítjük, hogyha lenn a lét,
de torkunkban már megszorult garat.
Ne kényszerüljön vám elé a fény,
ne fessetek elém most tar falat.
Egy szombat megjavít egy pénteket -
- egymásra szórjuk halkan hamvaink.
Felsírom, kedves, minden beltered,
s magamra húzom vásznaink, nyakig.
(fotó: Sannah Kvist)
