csapdosta vad hullámait, zöldes rojtjait lebegtette
a felhők közül. Egy biedermeier-pillanat.
A Dekkán-fennsíkon láttam ilyen összegubancolódott
szeleket, égtájakat, égöveket üvölteni. Az egek
csatornáján kettős kötéssel biztosítva eresztették
a meghegesztett Bárkát. Spielberg és Vilnius között
kiszakadt a vitorlából egy vászongalamb a Skandináv
fenyvesek irányába, majd hirtelen koordinátákat
váltott s belefúródott a sztratoszférába. Többé sohasem
láttam gesztenyebarna szemét – jól emlékszem.
Gyakorta mondogatták: Königsberg partjaihoz
bilincselték a tengert. Sose láttam a martalóc apályt,
ahogy kitakarja a korhadt hajóroncsokat szemlére
délután három órakor. A tenger itt van a nyomomban,
utánam lohol, agancsos viharokat ringat tér és idő
állandó viszonylagosságában biztosan. A tenger
a szemedben kéklik, búgó kagylóhéjjak őrzik
ujjlenyomatát. A felhők közé folyatták a tengert:
függőlegesen hullámzik az északi sarkon, vagy talán
csak a bizonytalanság tükröződik vissza a jégről.
Olvad a Hold, vékony sarló, Amazónia fáiba beletörnének
fogai talán. Holnap ár lesz, vagy megsüllyednek a tektonikus
lemezek s beszívja a magma a tengert, csillapítani szomját.
Ősrobbanás lesz: amit nem láttam sose volt, csakhogy
álmomban nagy víz lehettem, hömpölyögtem a partokat
űzve. Königsbergtől néhány lépés a kikötő – egy hajóra sem
emlékszem egész életemben. De a gesztenyebarna szemű
vászongalamb az én utamat járta, s a szemem volt maga
a tenger.
(fotó: Ruben Latre)
